A Szabadművelődés letölthető word dokumentum formátumban: Szabadművelődés

MIÉRT ÉPPEN SZABADMŰVELŐDÉS?

A Szabadművelődési Tanács megalakulásának 60. évfordulója és Kovalcsik József alábbi tanulmányában közölt gondolatainak máig érvényes volta önmagában elég ok lenne, hogy honlapot nyissunk ezzel a címmel. Ezen túl azonban az a szándékunk, hogy megteremtsük és/vagy megújítsuk a magyar közösségi művelődés rendszerét jól illeszthető a SZABADMŰVELŐDÉS gondolatához. Ezért közöljük dr. Kovalcsik József tanulmányát is, mely 1989-ben a Kultúra és Közösség 5. számában jelent meg először nyomtatásban. Ehhez a - rendszerváltás előtti tavaszon született - íráshoz csatoljuk előszóként Beke Pál: Utószavak című gondolatait, melyeket a szerző munkatársként és barátként fűzött Kovalcsik József tanulmányához 2002. Karácsonyán.

A közösségi művelődésben eleddig nem történt meg a rendszerváltozás(...)
Sokan vannak e szakmában és környékén, akik azt sorjázzák, hogy a '80-as évek végének rendszerváltó idejét (többek között) éppen ez az intézményrendszer sürgette és készítette elő Magyarországon. Ebben van némi igazság, ám ha a rendszerváltozást nem a politikai hatalom átvételével, és nem az abban való személyes részvétellel, hanem mással: például a polgároknak a helyi közéletben való tömeges részvételével; az új helyzeteknek való megfelelés kiépített és begyakorolt képességével; a kárpótlásban való intenzív és bölcs részvétellel; ki-ki foglalatossága, szakmája megújításának lehetőségével; a változások felismerésével és vezérletével; az új kihívásoknak való legteljesebb megfeleléssel; a vállalkozásokban való jártasság képességével mérjük, be kell lássuk, hogy ez az intézményrendszer sem (és persze az iskolák és persze a tömegkommunikáció egyik tagja sem) képezte ki a hazai népességet az új: a tőkés, a kapitalista viszonyokra, a politikai pluralizmusra, a demokrácia működésére és mindezek zavarainak felismerésére, kezelésére, oldására(...)
Nem pusztán egy szakma mulasztásáról van tehát szó, hanem a közösségi művelődés egészének lebecsüléséről; mirevalóságának, hivatásának, fontosságának és funkcióinak lekezeléséről. Eközben persze napvilágot látnak helyzetelemzések és kutatások a társadalmi méretű kiúttalanságról, pótcselekvésekről, devianciákról, leszakadó csoportokról, rétegekről, régiókról; megfogalmazódnak kívánalmak "kreatív" Magyarországról, "tudásalapú" társadalomról - mintha mindez magától létrejönne! És eközben persze birtokában vagyunk eljárásoknak, módszereknek, kívánatos struktúrák leírásának, amelyek, úgy tűnik, nem kellenek senkinek. Már úgy értem: senki olyannak, aki alkalmazásáért, bevezetéséért felelős. Az embereknek vélhetően nagy szüksége lenne minderre. Ők azonban honnan tudnának róla?(...)
" A művelődési otthonok 1949-es indulásukkor kiszorították, de pótolni igyekeztek a korábbi társadalmi-kulturális egyesületeket. Most viszont a megváltozott körülmények között szerveződő egyesületi tevékenységeknek is otthont adhatnak. Az egyesületek által felszabadított energiák, melyek előbb-utóbb 'otthont' is igényelnek, a művelődési otthonok továbbfejlesztését is előmozdíthatják, ha kölcsönös egymásrautaltságuk előnyeit felismerik" - írja Kovalcsik a Kultúra csarnokai (1986) c. könyvében. Ma sem gondolhatjuk másként.

Beke Pál

A KÖZMŰVELŐDÉSTŐL A SZABADMŰVELŐDÉSIG

MIÉRT KELL KULTURÁLIS REFORM?
A politikai intézményrendszer reformjára tett erőfeszítések jelzik azt a felismerést, hogy a gazdasági reform sem valósítható meg a társadalmi-politikai viszonyok demokratizálása és humanizálása nélkül. Szétzilált és bénult társadalom gazdasági erőfeszítésekre sem képes, márpedig nemcsak a gazdaság került válságba, hanem a társadalom erkölcsi tartása, közösségi kohéziója, nemzeti öntudata, a kultúra, a tudás megbecsülése is. Az oktatás és a kulturális szféra válsága is politikai történetünk következménye. A központosító politika az önkormányzat minden formáját és lehetőségét felszámolta. A hegemóniára törekvő centralizált, hierarchikus irányítás lefokozott szerepet jelölt ki az erősen szelektált vagy megtűrt öntevékeny szervezeteknek, az egyéni vagy kiscsoportos kezdeményezéseknek. A megszüntetve megőrzött tervutasításos és az ebben a keretben újabban sajátos módon tért nyerő, egyelőre csak a kommercializálódásnak kedvező piaci szemléletű (manipulatív "feszültséglevezető" elképzelésektől sem mentes) kulturális irányítás deklarációi ellenére egyaránt tömegnek, fogyasztónak, passzív befogadónak szerette volna és szeretné tekinteni az embereket. A közösségi autonómiák elfojtása miatt az atomizálódott társadalomban nem hasznosulhatott kellő mértékben az a tudás sem, mellyel az elmúlt évtizedek felemás modernizációja keretében megnövekedett létszámú magasabban iskolázott rétegek rendelkeznek. A politika irányítói a voluntarista gazdasági programok erőltetésével a szép szavak ellenére következetesen a művelődés rovására döntöttek. A "nem termelő" ágazatnak minősített kultúra fejlődési útját eltorlaszolták. A kulturális elit bizonyos csoportjainak juttatott privilégiumok nem feledtethetik a rászorultak arányát: az életűk válságos periódusaiban magukra maradókét, a most már a munkanélküliség által is fenyegetett alulképzettekét, a perifériára sodródó egyénekét, családokét, a társadalmi némaságra ítélt érdekeiket, saját stratégiájukat megfogalmazni nem tudó csoportokét, rétegekét és településekét. A jelszavak ellenére a ténylegesen megvalósult kulturális politikának nem sikerült áthidalnia az elit és a tömegkultúra közötti szakadékot, s ez utóbbi minőségének emelésére gyakorlatilag nem is törekedett. Hazánkban rohamosan fokozódik az etatista viszonyokkal szemben a civil társadalom kiépítésének igénye, egy olyan társadalomé, mely valóban lehetővé teszi az állampolgári aktivitást, az érdekek csoportos képviseletét, védelmét; mozgalmak, intézmények szervezését, melyek megfelelő jogi garanciák mellett a gazdaságban és az államhatalmi szférában is részt vehetnek a helyi és az országos politika alakításában. Szinte teljes a "közmegegyezés" abban, hogy a válságból való kilábolásunk, nemzeti jövőnk attól függ, mennyire sikerül egy hatékonyan és szervesen működő civil társadalmat kiépítenünk. Magyarország demokratikus jogállamként való megteremtése a feladat kulturális vonatkozásban is. A "történelmileg kialakult" pártállami dominanciájú kulturális politika és művelődési intézményrendszer jelenlegi működtetése összeegyeztethetetlen a kibontakozó civil társadalom igényeivel. Tanúsítja ezt az egyesületszervezés lehetőségéért, majd az egyesületi törvényért vívott harc és azok az energiák, melyek a művelődés társadalmasításáért felszínre kerültek. Művelődésügyi szakigazgatásra természetesen továbbra is szükség van, nemcsak a törvényességi és szakmai felügyelet ellátása, hanem a demokratikus törvényhozás és a végrehajtó hatalom által meghatározott nemzeti, kulturális politikai feladatok szakértő meghatározásának és megvalósításának elősegítése végett, és az állami anyagi eszközök és támogatások megfelelő garanciák melletti elosztása, valamint a tevékenység folyamatos szakszerű elemzése, tudományos, kutatásának biztosítása érdekében is. Olyan szervezeti, intézményrendszeri reform kell, amely a szellemi kezdeményezést, a törvényességi felügyeletet és a szakmai segítséget helyezi előtérbe, amely azon a szilárd erkölcsi meggyőződésen alapul, hogy minden személynek és minden közösségnek joga van a sajátos kulturális önkifejezés és autonómia kiműveléséhez, joga van szabadon hozzáférni a saját élete megszervezéséhez nélkülözhetetlen ismeretekhez és műveltséghez. Ez a megreformált intézményrendszer egyúttal nemzeti kulturális stratégiát szolgál, s az állami eszközrendszert oly módon működteti, hogy a magyar értelmiség elnyerhesse önbecsülését, mert az elengedhetetlenül szükséges a korábbi kulturális politika manipulált látszateredményeivel sem titkolható tömeges méretű "funkcionális analfabetizmus" felszámolásához. A gazdasági racionalitás mellett helyre kell állítani olyan fogalmak tiszteletét, mint emberszeretet, tudás, becsület, társadalmi szolidaritás, s a nevelés-művelődés intézményrendszere az alattvalói tudat- és magatartásformák sulykolása helyett váljék az öntudatos emberek formálásának műhelyévé. Nem halogatható tovább az iskolareform és a művelődés reformja. A politikai intézményreform próbaköve, hogy az állam jóvá tudja-e tenni azokat a károkat, melyeket a korábbi évtizedekben okozott, fölismeri-e a művelődés ügyében nemzeti felelősségét. A településfejlesztésnek csúfolt körzetesítés több mint félezer településen sorvasztotta el a kulturális élet amúgy sem nagy lehetőségét, másrészt városnyi lakótelepek nélkülözik a megfelelő kulturális infrastruktúrát, de a létez6 intézmények jelentős részének állapota is azt bizonyítja, hogy egy piactagadó gazdaság megengedhetetlenül elhanyagolta éppen a nonprofit szférát. Teret kell nyitni a társadalmi öntevékenységnek, de a művelődés újra-társadalmasítása nem jelentheti azt, hogy az állam kivonulhat a kultúra anyagi támogatásából és e vonatkozásban lemondhat össztársadalmi felelősségéről. Nem lehet a reform kezdetén áthárítani az elszegényedett civil társadalom vállára a kulturális infrastruktúra fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges kiadások terhét, előbb törleszteni kell az elvonásokért. Elsorvasztott területek és pauperizálódott társadalmi rétegek esetében meg kell teremteni a támogatásukhoz szükséges "pozitív diszkrimináció" anyagi és intézményi feltételeit. A későbbiekben a megerősödő civil társadalom már könnyebben vállalhatja "a kultúra fényűzését". A társadalmi-kulturális szféra intézményeinek társadalmasítása tehát nem lehet egy elvonásos pénzügyi politika álarca, de az sem várható el az ország népétől, hogy bármilyen mértékben magára vállalja - a családi költségvetések terhére - olyan állami intézmények működtetését, amelyek tevékenységére valóságos befolyást nem gyakorolhat. A kultúra távlatos nemzeti ügy, nem bízható arra a közvetlen haszonra törekvő gazdasági vezetőrétegre, mely még azon a területen is csődöt mondott, amely a legközvetlenebbül az érdekszférájába tartozott volna: a szakképzés tisztességes megszervezésében. Természetesen az ehhez alapot szolgáltató közoktatás működési zavaraiban sem kisebb a felelősségük. A piaci viszonyok kialakulása azonban önmagában nem javít az évtizedeken át hátrányos helyzetbe szorított művelődésen. Ehhez új kulturális politikára és a művelődési intézményrendszer átalakítására van szükség. Vissza kell térni a demokratikus konszenzusnak, a kölcsönös toleranciának nagyobb teret nyújtó szabadművelődési rendszerhez, mely történelmi kísérletként 1945 és 1948 között a kor lehetőségeihez képest figyelemre méltó eredményeket ért el, s nem mint művelődési rendszer bukott meg, hanem a kialakuló diktatórikus viszonyok nyomán fölszámolták.

MIÉRT KELL ÚJ KULTURÁLIS TÖRVÉNY?
1945 és 1948 között a művelődési tevékenység - az európai modellnek és a hozzáigazodó magyar hagyományoknak megfelelően - autonóm művelődési intézményekben, szervezetekben, valamint a pártok, egyházak, szakszervezetek, egyesületek, ifjúsági mozgalmak stb. keretében szerveződött. 1945-ben Gombos Ferenc (Simándy Pál), a szabadművelődés fáradhatatlan úttörője megállapította, hogy történelmi fordulat következett be a nemzet életében, és ez a fordulat új lehetőségeket nyitott meg az iskolán kívüli művelődés területén is: "Az eddig leszorított társadalmi rétegek politikai hatalomhoz jutottak, és megkezdték önművelésük rendszerének szabad kiépítését." Csábító az analógia, mert a rosszul gombolt mellényt más vonatkozásban is 1945-ig kell kigombolni ahhoz, hogy újra begombolhassuk. A demokratikus felfogású szabadművelődés mindenekelőtt elhatárolta magát az előző korszaktól. Gombos így folytatta: "Mármost ebben az új történelmi helyzetben hogyan látja a maga szerepét és feladatát az úgynevezett 'iskolán kívüli népművelés'? Először is sürgősen megtagadja a múlt örökségeként ránk maradt nevét. Mert áruló szó ám ez a népművelés! Arról beszél, hogy íme, ott lenn a mélyben egy lenézett, műveletlen, kellemetlen illatú, megbízhatatlan és veszedelmes tömeg, ki kell rendelni hozzá csendőrön és főszolgabírón kívül bizonyos 'népművelőt' is. Hadd csiszolgassa érdességeiket, szoktassa társadalmi illendőségre, figyelmeztesse istenfélelemre és a felsőbb hatalmasság iránti tiszteletre, lássa el szellemi pótanyaggal, de vigyázzon, nehogy rákapassa a tudományok ízére." Ismeretes, hogy a Horthy-korszak népművelésétől elhatárolódó szabadművelődést az 1948-ban hatalomra jutott bürokratikus-centralisztikus sztálinista struktúra felszámolta, és elnevezésében is visszahozta a "népművelést", mely a két világháború közötti korszakénál is antidemokratikusabbnak bizonyult. Nem csak a szabadművelődés koncepcióját, szellemiségét számolta föl, hanem a magyar polgári fejlődés liberális korszakából származó és a későbbiekben is önszerveződésen alapuló társadalmi-kulturális intézményeket, közöttük hagyományos munkás- és parasztköröket, közösségi művelődési szervezeteket, melyeket a Horthy-korszak is csak visszaszorítani tudott, de fölszámolni nem volt képes. (A történeti kifejtés e helyütt fölösleges, a tények közismertek: a szovjet modell szolgai másolása e téren is, az egyesületek, művelődési mozgalmak fölszámolása, agymosás jellegű ideologisztikus-propagandisztikus kampányok stb.) A szocialistának nevezett népművelési rendszer részleges átalakítására csak az 1970-es évek elején került sor. Ekkor vezették be "új" fogalomként a közművelődést, mely tartalmazta a korábbi korszak óvatos kritikáját is, de valójában nem változtatott sem a korábbi struktúrán, sem irányítási módszerein, sem intézményrendszerén. A "közművelődési szféra" szívósan ellenállt a demokratikus, kulturális törekvéseknek. Természetesen ez az egész struktúrára vonatkozik, mert gyakorlatilag, keserves harcok árán éppen a közművelődés munkatársai között voltak szép számmal, akik - az MSZMP rejtett, de létező reformszárnyának támogatására is számítva - gyakran egzisztenciális kockázatot is vállalva igyekeztek a továbbélő monolitikus struktúrát fellazítani, és teret adni "nem tervezett" társadalmi kezdeményezéseknek is. (Elegendő, ha a kistelepülések jövőjéért, az egyesületek szervezéséért, a népfőiskolák újraindításáért, az amatőrmozgalomért, a klubok és vitakörök működési lehetőségéért folytatott harcra és a mindehhez szellemi muníciót adó tudományos kutatásokra utalunk.) Tulajdonképpen baljós volt már a "közművelődési korszak" indulása is. Az MSZMP KB 1974 márciusi A közművelődés helyzete és fejlesztésének feladatai című határozata - hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki belőle - 3. fejezetében nyolc és fél sorban mond általánosságokat a falusi lakosság körében végzendő közművelődési munka fontosságáról, de a 15. fejezetben tizennégy sorban hitet tesz amellett a "településfejlesztési terv" mellett, amelynek gazdaságilag irreális, tartalmában népellenes és végrehajtásában éppen művelődésügyi vonatkozásban helyenként nemcsak "voluntarisztikus", de "terrorisztikus" vonásai ma már nyilvánvalóak. Meg kell állapítanunk, hogy a "közművelődés" fogalmát (sok egyéb tisztázatlansága mellett) legalább annyira lejáratták, mint a "népművelését". A közművelődési párthatározat és törvény a korábbi művelődéspolitikánál demokratikusabb vonásokkal rendelkezik, de nem igazán demokratikus, hiszen annak a politikai struktúrának részeként jött létre, mely domináns állami tulajdonra és egyetlen párt hatalmának hegemóniájára épült. Ezért még korlátozottan demokratikus jellege is csak írott malaszt maradt a reform lefékezésének politikája keretében. A .közművelődési törvény ellenére az elmúlt másfél évtized alatt a magyar kultúraterjesztő hálózat intézményi ellátottságában, működési adataiban és az igénybevételben számottevően visszafejlődött. A közművelődés valójában nem tudta megfelelően hasznosítani azt az erőforrást sem, melyet "főhivatású" munkatársai jelenthettek volna. Ez a szakképesítéssel és sok tapasztalattal rendelkező, bár erősen kontraszelektált réteg az egész értelmiséget sújtó (nemcsak bérezési anomáliákban tetten érhető) hivatalos értékrend szerint a "nem termelő szféra" keretében is a pedagógusokkal és az egészségüggyel, tehát a legközvetlenebbül az "embert szolgáló ágazatokkal" együtt a skála legaljára szorult. Ezért többségük társadalmi presztízse is úgy alakult, hogy hatékonyan nem befolyásolhatták a helyi döntéseket; csak kevesen kerültek be az érdemi döntéseket hozó állami, politikai, gazdasági testületekbe. A politikai intézményrendszer demokratikus átalakulása és a megélénkülő közélet feloldhatja ezt az ellentmondást. A közművelődési párthatározat, mely a törvény gyakorlatban érvényesülő tartalma volt, egyértelműen egy centralisztikus hatalmi központ változatlanul megőrzött vezérlési mechanizmusának struktúráját vázolta föl. Nyilvánvaló, hogy ezt a törvényt (és párthatározatot) a továbbiakban a koalícióra törekvő, megújuló MSZMP sem vállalhatja, még kevésbé az alternatív mozgalmak, illetve a szerveződő pártok. Ezért elő kell készíteni egy új kulturális törvényt, amely a közoktatás, a szabadművelődés, a tömegkommunikáció, a nyilvánosság terén egyaránt garantálja az önkifejezés egyéni és csoportos jogát és az állami támogatás alkotmányos kötelezettségét. Ez majd szavatolja a kultúrához való demokratikus hozzáférhetőséget és a kulturális életben való részvétel jogát mint emberi jogot. Ez az átfogó új kulturális törvény teremtheti meg a társadalom szabad művelődésének jogi garanciáját.

MIÉRT VAN SZÜKSÉG ÚJ SZABADMŰVELŐDÉSI RENDSZERRE?
A centralisztikus-bürokratikus mechanizmushoz való "visszarendeződés" hívei hatalmi eszközökkel megkísérelhetik meggátolni a társadalmi-kulturális intézmények demokratizálódását, egy új szabadművelődési rendszer kialakítását, ezt azonban csak az egész gazdasági-társadalmi megújulás lefékezése függvényében tehetnék meg, s küszködhetnének továbbra is a kiüresedett "közművelődés" örökös "finanszírozási problémáival", avagy az általános válság kényszerítő hatására folytathatnák sorvasztó művelődési költségvetési és, "irányítási" politikájukat. Ez azonban nem járható út. A közművelődési intézmények már régóta kongatják a vészharangot, másrészt az eddig illegális, féllegális, felváltva korlátozott vagy megtűrt társadalmi kulturális áramlatok teljes legalitásra törnek és törvényes keretek között szeretnék kiteljesíteni azt a munkát, melyet a kedvezőtlen körülmények ellenére már megkezdtek: önművelésük rendszerének szabad kiépítését. Az egyesületi törvény ehhez megteremtette a demokratikus kereteket, de hiányzik még két fontos lépés: az autonóm egyesületek, szervezetek közös céljait és erőfeszítéseit integrálni képes társadalmi szervezet megteremtése, valamint az állami művelődésügyi szakigazgatás felkészítése és hozzáigazítása a megváltozó körülményekhez. A művelődésügyi szakigazgatásnak (és tágabb értelemben a közművelődési intézmények munkatársainak) az átmeneti időszakban az a feladata, hogy készüljön fel az új helyzetben kialakuló feladatkörére és egyidejűleg vegyen részt a demokratikus ku1turális szervezet kialakítása érdekében valójában már megkezdődött törekvésekben. A hivatali és intézményi szervezet feladata a megújulásra törekvő erők demokratikus összefogásának előkészítése. Ezt a feladatot csak egy olyan apparátus képes ellátni, amely a folyamatban részt vesz és önmagát is meg tudja újítani, megfelelő szakemberekkel felfrissíteni. Az átmeneti időszak egyben főpróbája a létrehozandó szabadművelődési szervezetnek. Az előkészítés során megmérettetnek a művelődésért aktivizálódó erők és a hivatali, intézményi apparátusok egyaránt. A kia1akult politikai hierarchiában a kultúrának nem volt igazi érdekképviselete. Minden intézmény, Országgyűlés, minisztérium, tanácsok, szakszervezet alávetette magát a kialakult központi tervnek, elfogadta a szűkös, illetve "maradékelvű" finanszírozást, "fegyelmezetten" képviselte a központi politikát, visszafogta a kulturális érdekvédelem fel-feltörő megnyilvánulásait s ily módon a nem nyilvános költségvetési vitákban megfosztotta magát a közvélemény támogatásától, s természetesen nem támaszkodhatott a lényegében felülről kinevezett, formálisan működő és súlytalan Országos Közművelődési Tanácsra sem, így rendre alulmaradt más, "fontosabb" ágazatokkal szemben. Ezen gyökeresen változtatni kell! A kultúra nem pusztán államigazgatási ágazati ügy. Politikai síkon el kell érni, hogy minden ágazati politikában elfoglalja méltó helyét a kulturális funkció is: ne csak pedagógusok, művelődési szakemberek és felvilágosodottabb közgazdászok érveljenek - külföldi példákra hivatkozva - a művelődés támogatása mellett, hanem magát a gazdaságot hassa át e felismerés. A közművelődés vagy szabadművelődés esetében természetesen nemcsak névváltoztatásról van szó, de az sem lebecsülhető. Kompromittálódott fogalmakkal nem lehet új erőfeszítésekre ösztönözni. Az új, demokratikus, pluralista jellegű művelődési intézmények kialakulása, a helyi önkormányzatok szerepének megnövekedése az állami szakigazgatás elveinek és szervezeti trendjének átszervezését is szükségessé teszi. A politikai intézményrendszer megújulásával párhuzamosan a társadalmi-kulturális szféra újjáéledése is a koalíciós logika jegyében képzelhető el. Kézenfekvő megoldás, hogy vissza kell térni az 1945-1948 közötti szabadművelődés elvi felfogásához és mutatis mutandis - szervezeti kereteinek rekonstruálásához. A jövőben kisebb, de szakszerűbb apparátusok és a döntések nagyobb részét magukra vállaló, erősebb társadalmi testületek kellenek. Ma még nincs elfogadott, véglegesnek tekinthető modell a központi államhatalmi szervek és a helyi önkormányzatok viszonyáról. A helyi önkormányzatok autonómiájának jogi keretei és az államigazgatási ágazatokkal való együttműködésének elvei még kidolgozatlanok. Ezért nehéz jelenleg egy kiforratlan szerkezetbe jogilag beilleszteni a szabadművelődési tanácsokat. (Például egy kétkamarás parlamenti rendszerben, ha ilyen döntés születik, ahol az egyik kamara "érdekképviseleti" jellegű, helyet kellene kapnia a "kulturális érdekképviseletnek" is stb.) A bizonytalanságok ellenére a szabadművelődési tanácsok legalább előzetes megszervezésével nem kellene megvárni a jogi keretek végső rendezését. Félő ugyanis, hogy kivárás esetén lépéshátrányba kerülne a művelődés ügye a politikai fölkészülés, a jogi előkészítő munka és a nyilvánosság figyelmének fölhívása tekintetében egyaránt. A tulajdon kérdése egyelőre eldöntetlen, s feltehetően hosszabb folyamatban fog rendeződni, de potenciális "tulajdonosi érdekképviseleti" szervek már működnek. Hasonlóképpen a létrejövő szabadművelődési tanácsok is működés közben szerezhetnék meg a szükséges tapasztalatokat, és léphetnének föl kellő súllyal a művelődés érdekében. Igaz, hogy nagyon sok a bizonytalanság, kialakulatlanok nemcsak a helyi önkormányzatok működésének a jogi keretei, de még a választásokéi is, minden lehetséges politikai tényező az útkereső szerveződés állapotában van, a gazdasági reform is csak körvonalazódik, a szerkezetváltás még meg sem kezdődött, még éppen csak megindult az a társadalmi mozgás, mely a különböző rétegeket, közösségeket olyan szerveződési fokra juttathatja, hogy meg tudják fogalmazni valóságos kulturális szükségleteiket. A társadalmi gondolkodás és cselekvés jelenleg az új "játékszabályok" kialakítására irányul, miközben a játékosok toborzása és felkészülése is folyik. Ebben a folyamatban a művelődésügy sem várhat a "végeredményre", amely végül maga is egy folyamat lesz, hanem már most határozottabban cselekednie kell, nehogy vá1tozatlanul a kispadra szoruljon. Első lépésként jöjjenek létre az ideiglenes szabadművelődési tanácsok helyi és országos szinten, kezdjék meg tevékenységüket a meglévő kulturális intézmények pluralista igénybevétele érdekében, s egyúttal térképezzék föl a helyi és országos teendőket. Létrejöttük és tapasztalataik adhatják a legnagyobb segítséget ahhoz, hogy a művelődésügy szervesen beleépülhessen az ország új demokratikus rendszerébe. A megszerveződő szabadművelődési tanácsok gyakorlatában dől el, hogy ezek a konszenzuson alapuló intézmények valóban képesek-e kellő politikai kultúrát kialakítani, egyszerre méltányolni minden résztvevő autonómiáját, s egyúttal elősegíteni közös cselekvésüket az erőforrások mozgósításában, ami elengedhetetlenül szükséges a kulturális modernizációhoz. A szabadművelődési tanácsok csak akkor működhetnek hatásosan, ha minden politikai párt vagy csoportosulás, minden jelentős kulturális mozgalom, intézmény részt vesz munkájukban. Ez egyúttal a legnagyobb veszély is: nehogy a párttorzsalkodások, a hatalmi vetélkedés színtereivé váljanak. A résztvevők önmérsékletre való buzdítása mellett nagyon fontos annak az elvi leszögezése, hogy a szabadművelődési tanácsok feladata a hegemonisztikus törekvések megfékezése, s többek között ilyen szempontból is véleményezik az állami intézmények tevékenységét. Ez fordítva is igaz, az állami törvényességi felügyeletnek is ellenőriznie kell a demokratikus elvek érvényesülését a tanácsok tevékenységében. Emellett fontos biztosíték lehetne, ha a tanácsokba minden fél kulturális kompetenciájú képviselőt küldene, aki nem csak pártja, egyháza stb. igényeit képviselné a szabadművelődési testületben, hanem a művelődés érdekében elvégzendő teendőket szorgalmazná saját alakulatában. Másképpen: a kultúrának is szüksége van olyan "nyomásgyakorló intézményre", amely e vonatkozásban a különböző társadalmi-politikai intézmények "lelkiismerete" szerepét tölthetné be. Nagyon fontos, hogy a napi politikai csatározásokban részt venni nem óhajtó, de a művelődés ügyének vitathatatlanul elkötelezett személyiségek ne szoruljanak ki a tanács munkájából. Ideális esetben személyükről előzetes egyeztetés alapján megállapodatnának a különböző társadalmi-politikai csoportok. Ez a teendő minden szinten, községi, esetleg tájegységi és országos szinten is elvégzendő. A múltból vett példát idézve: 1945 után az Országos Köznevelési Tanács elnöke Szent-Györgyi Albert, a Művészeti Tanács elnöke Kodály Zoltán, egyik alelnöke Kassák Lajos volt, konkrét és szimbolikus kompetenciájukat senki sem vitatta vagy vitathatta volna Magyarországon. Az 1945-1948 közötti legaktívabb koalíciós művelődési szerv, az Országos Szabadművelődési Tanács elnöki tisztjét Karácsony Sándor töltötte be, akinek filozófiai nézetei, pedagógiai elvei vitatottabbak voltak, mint az előbb említetteké, de a szabadművelődésben legjobban aktivizálódó népi felfogású pedagógusok és más értelmiségi rétegek számára tekintélye vitathatatlan volt. A megfelelő tekintélyű személyiségek kiválasztása ma sokkal nehezebb (mert az elmúlt évtizedekben nem tudtak kiválasztódni), de elkerülhetetlen feladat.

TÁRSADALOMPOLITIKA ÉS SZABADMŰVELŐDÉS
A politikai intézményrendszer demokratizálódása, az érdekképviseletek pluralizálódása a monolitikus struktúránál tartalmában, szervezetében és lendületében kedvezőbb esélyeket teremthet a művelődésnek. A kedvezőbb esélyek érvényesülésének azonban feltételei vannak. Az érdekek szabadabb politikai ütközése és egyeztetése csak akkor nem fajul propagandisztikus acsarkodássá, ha a különböző pártok, szervezetek, intézmények bizonyos alapvető értékek tiszteletében egyezségre is tudnak jutni. Ilyen alapvető érték a nemzet kulturális színvonalának növelése. Ezért a különböző szervezeteknek saját programjukban és mozgalmi tevékenységükben is törekedniük kell a műveltség minőségi értékeinek támogatására, másrészt el kell ismerniük a kultúra és a művelődésügy autonómiáját a politikai szférától. A napi politikai érdekharcoktól függetlenül a gyermekneveléstől a tudományos és művészi alkotószabadságig terjedően tiszteletben kell tartani a kultúra autonóm értékrendjét. A társadalom kulturális érdekeinek megegyezésen alapuló, de egyben autonóm megfogalmazása feladatokat adhat a politikai színtéren működő intézményeknek. A fordított sorrend zsákutcájába nem szabad még egyszer bemenni. Ebben az összefüggésben tölthet be egyeztető és kezdeményező szerepet a szabadművelődés társadalmi és állami szervezete, mely a művelődés érdekében olyan erőket is mozgósíthat, melyek elsősorban nem a politikai szférában kívánnak aktivizálódni, melyek azonban a nemzet jövőjéért vállalt tevékenységük érdekeit kellő súllyal szeretnék megfogalmazni a politikai szférának is. Jelenleg minden működő és formálódó független politikai mozgalom, de az MSZMP reformszárnyának programnyilatkozatai is fő vonásokban megegyeznek a politikai demokrácia, a sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság, a tulajdonreform, a vegyes tulajdonú piacgazdaság szükségességének felismerésében. A különböző politikai táborokban azonban csoportokon belüli vita folyik olyan társadalompolitikai kérdésekről, mint például milyen legyen a szociálpolitikai "védőháló" mértéke, az "elit és tömegoktatás" jövője stb. A "terhek kire hárítása" a jövőben még polarizálhatja a jelenlegi táborokat, s félő, hogy az érdekharcokban a művelődés ügye ismét háttérbe szorulhat. Ezért is szükséges a "kulturális érdekvédelem" önálló szervezete, amely egyébként a különböző politikai csoportosulásoknak "a kultúra érdekében elfogult" képviselőit is tömörítheti, s e szféra pártközi nyomásgyakorló intézményévé válhat, amely népünk szociális-kulturális és tágabb értelemben a "humán terület" érdekeit nem engedi háttérbe szorulni. A szabadművelődésnek a kultúrát kell szolgálnia, de e szolgálat nem válhat centralisztikus irányítássá vagy vezérléssé; az intézmények és tevékenységek támogatásában szelektálhat, területenként vagy időszakonként másra helyezheti a hangsúlyt, de a kultúra autonómiáját és autonóm szervezeteinek létjogosultságát nem vonhatja kétségbe. A szabadművelődés tehát az értelmiségnek szeretné megadni a társadalmi hivatásához méltó rangot és szerepkört: a nemzeti művelődés szolgálatát. Az aktív szolgálattevők azonban túlbuzgalomra is hajlamosak. Nagyon kell vigyázni mindenkinek arra, nehogy valamiféle "pártközi értelmiségi diktatúra" érvényesüljön a szabadművelődési tanácsok és intézmények munkájában. A szakszervezetekre és más érdekvédelmi szervezetekre támaszkodva a szabad- művelődésnek is támogatnia kell az "elit" körén kívül eső társadalmi csoportok fölkészítését saját, nagyon tágan értelmezett érdekvédelmi, önkormányzati igényeik megfogalmazásában és megvalósításában. A család, a mindennapi élet, a marginális csoportok, bizonyos szubkultúrák körében egyaránt tetten érhetők a magyar társadalom kommunikációs válságtünetei. A versenytársadalom környezete társadalompolitikai ellentételezés nélkül a paternalista államnál is súlyosabb körülmények közé juttathatja különösen a szakképzetlen rétegeket. A demokratikus jogok és intézmények kiterjesztése és megőrzése folyamatos küzdelmet kíván, egyszeri jogi deklarációk még nem jelentenek biztosítékot. Ha a széles néprétegek passzív szemlélői és elviselői lesznek az új gazdasági-társadalmi folyamatoknak, akkor elképzelhetetlen saját közösségi autonómiájuk megteremtése. Megújulás és sokféle új konfliktus sejlik föl előttünk. A "pangás"-nál mindenféleképpen kívánatosabb helyzet. Várakozni nem érdemes, meg kell kezdeni az új szerkezet kialakítását. Az elit csoportok oktatási-kulturális önérvényesítési törekvéseit demokratikus keretek között meggátolni nem lehet, nem is szükséges. (Nem lehetett a szocialistának mondott struktúra "egyenlősdi" szakaszában sem, még kevésbé a már nyíltan vállalt "érdemek szerinti differenciálás" korszakában.) A rejtett és álcázott elit az új korszakban akár vállalkozói-menedzseri, akár szakértelmiségi, akár politikusi hivatalnoki mivoltában nyíltabban vállalhatja önmagát s nyilvánvalóan nem csak gazdasági-politikai hatalmát akarja "konvertálni" (nemzeti vagy neokonzervatív, esetleg liberális ideológiai köntösben), hanem saját soraiból való utánpótlását is biztosítani szeretné. Ennek alapvető eszköze az akár állami, akár egyházi, akár magán elitiskola és a sokoldalú kiegészítő képzési lehetőségek megteremtése. Vitathatatlan, hogy az immár nem takargatott elitképzés felszabaduló energiáival jelentős színvonal-emelkedéshez vezethet: közvetlenül az iskolai oktatásban, távlatilag a szaktudásban és az elitkultúra (a művészet, az irodalom, a zene stb.) színvonalas fogyasztórétegének utánpótlásában. Demokratikus társadalom ezt a kiválasztódást hatalmi eszközökkel nem gátolhatja meg, de arra törekedhet, hogy a társadalmi mobilitás korrekciós csatornáit a kulturális szférában működőképes állapotban tartsa. A vagyoni - hatalmi csoportmonopóliumok "spontánul" művelődési monopóliumra is törnek - ez viszont elfogadhatatlan egy demokratikus társadalom és a nemzeti kultúra jövője szempontjából. A társadalom és az állam elveszti demokratikus jellegét, ha a társadalmi mobilizáció kulturális csatornáit kizárólag az amúgy is előnyös helyzetben lévő rétegek önérvényesítése előtt nyitja meg. Az oktatáspolitika nem mondhat le az általános alapoktatás minőségi fejlesztésének feladatáról, ugyanakkor az államnak megfelelő eszközöket kell teremtenie a "népi tehetségmentés" biztosítására; az oktatásra fordított eszközök radikális növelésével, ösztöndíjakkal, jó színvonalú kollégiumokkal kell segítenie a tehetséges szegény sorsú gyermekek "elitképzését" is. Ehhez azonban szükséges, hogy az elit rétegek humanista-demokratikus felfogású csoportjai számára tudatosuljon ez a demokratikus nemzeti, társadalompolitikai feladat, és a gazdasági-hatalmi szférában érvényesítsék befolyásukat, tegyenek meg mindent annak elősegítésére, hogy a széles dolgozó rétegek is fogékonyabbá váljanak az értékteremtő művelődés iránt. Mindez nem mehet végbe pusztán egy oktatási reform keretében, ehhez a társadalom szellemiségének megváltozása is szükséges, és ebben a szabadművelődésre rendkívül nagy teendők várnak. A jövő Magyarországa attól is függ, hogy a szabadművelődés milyen társadalmi energiákat tud mozgósítani az iskolák támogatására, az ifjúság közösségi művelődésének elősegítésére. A szabadművelődés szervezetei alapítványokat, kollégiumokat szervezhetnek és működtethetnek a hátrányos helyzetű családok gyermekei számára, s ami legalább ennyire fontos, a különböző iskolán kívüli művelődési mozgalmaknak, szervezeteknek, intézményeknek a művelődés társadalmi megbecsülését szolgáló tevékenységük keretében megkülönböztetett figyelmet kell fordítaniuk a gyermekek és családjuk, a szülők kulturális motiválására. Elérkezett az ideje a szociális helyzet elemzésén alapuló művelődéspolitika kialakításának és ennek keretében korszerűsített szemléletű és szervezetű settlement-intézmények létrehozásának. A szabadművelődésnek állami szinten olyan társadalmi központok létrehozását kellene szorgalmaznia (e téren normatív támogatást adva a helyi önkormányzatoknak), melyek gazdasági, szociális és kulturális fejlesztő, ellátó, szolgáltató intézményként működnének, s melyekben szociális munkások, szociálpszichológusok, szociológusok, pszichológusok, kulturális animátorok, könyvtárosok, pedagógusok, jogászok, közgazdászok és különböző kézműves mesterségek szakemberei végeznének helytől és igénytől, az intézmény nagyságától függően főhivatású, tiszteletdíjas vagy társadalmi munkatársként a nem hivatali és nem hatósági jellegű emberfejlesztő munkát. (Pályaválasztási és munkanélkülieknek szóló tanácsadást, munkaközvetítést, jogsegélyt, gyermek- és ifjúságvédelmet, családvédelmet stb.: működhetne ebben a központban könyvtár, népház, népfőiskola, szakmai képző- és átképző iskolák, szakkörök, tanfolyamok, pszichológiai és nevelési tanácsadó stb.; lehet ez az intézmény a helyi társadalmi és közéleti nyilvánosság háza, az egyesületek otthona, klubház, a település múzeuma stb.). Működésének határait nem az intézményi (és különösen nem az épület-) keretek jelentenék, hanem az intézmény környezetében élők, a helyi társadalom valóságos szükségleteinek a köre. A szabadművelődésnek a közösségépítő szándékú emberek egyetértésére számítva arra kell törekednie, hogy a népkultúra ne váljék az ipari társadalmak alacsony szintű fogyasztói jellegű tömegkultúrájává, és ne maradjon az. Az új szabadművelődési rendszer próbaköve minden szinten és minden állami, társadalmi, egyesületi intézményében, minden oktatási, művelődési, egészségügyi és vallási szervezetében az, hogy - szakítva az emberi problémák uniformizálásával, a személyiség részekre szaggatásával, az emberek saját ügyeikbe való be nem avatásával - a humanizációt szolgálja; az emberléptékűséget, az egyénközpontúságot, azaz a másik ember személyiségének a tiszteletét. A szabadművelődés az erkölcsi és kulturális értékek képviseletében befolyásolni kívánja a társadalmat, az emberformálás azonban csak úgy képzelhető el, ha az e tevékenységben oktató, nevelő, vezető szerepet vállalók szabad és morálisan felelős személyiségek, akik a közösség demokratikus ellenőrzése mellett munkálkodhatnak. A szabadművelődés a közösségi önnevelés eszközeként munkálkodjék az autonóm társadalom megteremtésén, legyen a szellemi környezetvédő mozgalom bázisa. A SZABADMŰVELŐDESI TANÁCSOK HELYE A POLITIKAI INTÉZMÉNYRENDSZERBEN A civil társadalom nem egyszerűen az államtól független társadalom. A demokratikus politikai állam feladata a társadalom polgárai általános, közös érdekeinek védelme és autonóm cselekvésük feltételeinek biztosítása. Ilyen értelemben a társadalomnak nem elkülönülnie kell az államszervezettől, hanem a saját autonómiájukat megőrző érdekképviseleti, az állami döntéseket befolyásolni tudó szervezetek, intézmények útján folyamatosan ellenőriznie kell az állam demokratikus működését, ehhez viszont a civil társadalom intézményeinek szervesen kapcsolódniuk kell az állami intézményrendszerekhez. A demokrácia a demokratikus állam és a demokratikus társadalmi intézmények folyamatos kölcsönös együttműködésén és ellenőrzésén alapulhat. A társadalmi érdekképviseleti szervezetek megszerveződése és működése a civil társadalom nélkülözhetetlen feltétele. Ebben a működési mechanizmusban kell megteremteni a művelődés "érdekképviseleti" szervezetét. Ez azonban az államapparátusnak az állampolgárok szolgálatába állítását igényli, ezen belül a művelődésügyi szakigazgatás és a közművelődési intézmények apparátusának olyan értelmű depolitizálását (úgy is fogalmazhatjuk: demokratikus értelemben vett politizálását) igényli, hogy az alkotmányosság talaján álló társadalmi-kulturális mozgalmak művelődési tevékenységének egyenlő esélyt biztosítsanak. A tanácsok ma az állam helyi szerveiként működnek. Ezt a jövőben az elképzelések szerint felváltják az önkormányzaton alapuló tanácsok. Az önkormányzat alanya a település lakóinak közössége, illetve a polgárok különböző politikai szervezetei. Az önkormányzat megvalósítására a helyi lakosság tanácsot hoz létre, amelyben közvetve érvényesíti akaratát, de helyi szavazással közvetlenül is alakíthatja a település életét. Az ily módon megváltozó tanácsok már nem az államszervezet puszta végrehajtó szervei, de bizonyos állami feladatokat az úgynevezett átruházott hatáskörökben, a jövőben is ellátnak, pl. az oktatás stb. megszervezését. A tanácstörvény-alkotás jelenlegi menetrendje szerint az új törvénytervezet 1990 második felében kerül a törvényhozás elé. A szabadművelődési tanácsok jogi státusa sem rendezhető korábban. A szabadművelődés szervezeti, intézményi struktúrája nem tud előbb kialakulni, mint a politikai intézményrendszer, hiszen abban fog elhelyezkedni. Ez azonban nem zárja ki, hogy helyenként, ahol elegendő kezdeményezőkészség van, már most meg ne kezdődjék a "kísérleti kipróbálása", mely sok értékes tapasztalattal gazdagíthatja az új keretek kialakításának folyamatát, s befolyásolhatja magát a politikai gondolkodást és útkeresést. Az általános elvekben viszonylag könnyen meg lehet egyezni, a játékteret és a szabályokat el lehet fogadni, de a játék tisztaságára folyamatosan ügyelni kell. Azonban már a játéktér tervezésénél is el kell dönteni, hogy mire szolgál, mert vannak azonos pályán összeegyeztethető és nem összeegyeztethető tevékenységek. A medencében úszni is lehet, vízilabdázni is, de például nem lehet félig labdarúgópályát és félig vízilabda-medencét építeni. Alapelvként leszögezhető, hogy a Szabadművelődési tanácsok feladata a kulturális tevékenységek demokratikus "játékterének" működtetése, társadalmi tervezés és ellenőrzés, valamint az állam és a civil szféra közötti kapcsolat biztosítása. A szabadművelődésnek kettős feladatot kell elvégeznie: a korábbiaknál hatékonyabban kell szorgalmaznia, hogy az állami (és a helyi) költségvetésben a kulturális kiadásokat ne "maradékelven" tervezzék, s egyúttal arra kell törekednie, hogy lakossági erőforrásokat is mozgósítson, beleértve a kulturális piac minőségi befolyásolását is. A továbbiakban már minden bizonytalanabb. Hogyan szerveződjön meg az országos szabadművelődési tanács, kikből, milyen szervezetek delegáltjaiból? Ugyanez a kérdés fölmerül a megyei, városi, községi szinteken is. Milyen legyen a viszonya a helyi és az országos szabadművelődési tanácsoknak? Épüljön föl alulról? A községek delegáljanak a megyei tanácsokba és a megyeiek az országos tanácsba? Ezenfelül országos szövetségek, pártok stb. közvetlenül delegáljanak az országos tanácsba ? A művelődési kormányzat feladata országosan és helyileg a tevékenységek nyilvántartása, értékelése, összehangolása és szellemi ellenőrzése; az anyagi és szellemi támogatásnyújtás és önálló akciók kezdeményezése. A kulturális érdekképviseletet ellátó szabadművelődési tanácsok társadalmi mozgalmi tevékenységük mellett kapjanak-e hatalmi jogkört, vagy kizárólag tanácsadó és véleményező joguk legyen? Elképzelhető egy olyan kompromisszum, hogy állami döntések esetében a szabadművelődési tanács vétójoggal rendelkezzék, s ily módon hivatal és a társadalmi szervezet konszenzusra kényszerüljön? Akármilyen az országos szabadművelődési tanács jogköre, azt milyen állami intézmény mellett töltse be: az Országgyűlés, a kormány vagy a művelődési miniszter mellett? Fölvetődik a kérdés, hogy egy demokratikusan választott Országgyűlés esetén a törvényhozás és a végrehajtás ellenőrzése szempontjából miért nem elegendő önmagában a parlament kulturális bizottsága. Azért, mert a képviselők politikai kiválasztódása a kulturális szféra tekintetében esetleges. Feltételezhetjük viszont, hogy egy aktív és előbb-utóbb "hivatásos politikusokká" váló, tehát fölkészültebb képviselői testület az eddigieknél eredményesebben látja el feladatát, de éppen ezért nagyobb szerepe lehet egy olyan társadalmi testületnek, mint az országos szabadművelődési tanács, ha megnövekedett felelősségű törvényhozás figyelmére számíthat. Sok kérdés vár tehát még tisztázásra, éppen ezért nincs idő várakozásra. Útjára kell bocsátani a gondolatot, hogy a politikai intézményrendszer kialakításában részt vevő, politikai pártok és intézmények kialakíthassák és érvényesíthessék álláspontjukat. Ebben a folyamatban alkotó módon vehetnének részt az ideiglenes szabadművelődési tanácsok, melyekre a végleges jogi státus kialakulása előtt is sürgető társadalmi feladat vár: a kulturális vagy kulturális célokra hasznosítható infrastruktúra számbavétele, megőrzése és társadalmasításának elősegítése.

Kovalcsik József (1989)